2. Fejezet

 Reggel hatkor már ébren vagyok, mielőtt megszólalna az ébresztő. Másfél év alatt teljesen belerázódtam a tanyasi életbe, amióta Jungsu farmjára költöztünk. Egyáltalán nem hiányolom a várost, Szöulról már csak rossz emlékeim vannak, ezért nem vágyom vissza. Itt minden napot úgy élek át, mintha egy külön kis világban élnénk, távol mindentől és mindenkitől. Sajnos még a több ezernyi kilométer távolság se elég ahhoz, hogy a fejemből teljesen kitöröljem Sehun emlékét. Nem könnyű, mert visszagondolva a kapcsolatunkra minden olyan álomszerű volt. Mintha egy filmbe cseppentem volna, voltak nehézségek, amik egy erősen eltúlzott drámába is beleillenének, de a szép pillanatok minden rossz dolgot kárpótoltak.

Ezek a gondolatok futnak végig az agyamon, miközben kiosztom a lovaknak a reggeli zab adagjukat. Egyedül vagyok az istállóban, Jungsu és Chanyeol már kora hajnalban elmentek, hogy időben visszaérjenek a birkák takarmányával. Minden csendes és nyugodt, a lovak és a szalma jellegzetes illatkeveréke valamiért számomra mindig nyugtató volt. Az egyetlen nehezen viselhető dolog az, ha teljesen egyedül vagyok, mert ilyenkor a gondolataim az akaratom ellenére is zavaros vizekre eveznek. Nem hiányzik Sehun, örülök, hogy elváltak útjaink, de még mindig foglalkoztatnak a bizonyos „Mi lett volna, ha…?” kérdések. Mi lett volna, ha aznap nem hívom fel Chanyeolt, és nem visz el tőle? Sehun dühkitörései eleinte csak aggasztottak, majd félelmet keltettek bennem, ahogy egyre jobban eldurvult a helyzet. Jobb, hogy így történt minden.

Kinyitom Haru bokszának ajtaját, egy pillanatra felnéz, majd a fejét visszadugja az etetőbe, és tovább eszik. A névtáblája mellé felfúrt dobozból kiveszem a vakarót és a kefét, majd lassú, de határozott mozdulatokkal elkezdem leápolni az arany színű, fényes szőrét.

Lépésben haladunk az erdei ösvényen, a Nap sugarai átszűrődnek a falevelek között. Az erdő csendjét Haru négy ütemű patadobogása és a madarak csicsergése tölti be; mindig csodálattal tölt el a hangulat. Minden nap kilovagolok, de még mindig rengeteg a felfedeznivaló ezen a mesés tájon. Általában Chanyeol és Sea Urchin társaságában indulunk útnak, de sosem tart vissza az se, ha egyedül kell kimennem Haruval.

Véget ér az ösvény, az erdő fái közül kilépve ismét elém tárul a lélegzetelállító látvány. Egy hatalmas zöld mező terül el előttünk, a távolban még több erdő és dombok tornyosulnak, egy keskeny folyó túlsó partján. A távoli dombok fölött fekete felhőket látok, amik lassan kúsznak felénk az égen. Megállítom Harut, egy kezembe fogom a szárakat, hogy a másikkal végigsimíthassak a nyakán.

– Azt hiszem, ma ennyi volt a kirándulásunk, kislány…

Nem reagál semmit, újra két kézbe fogom a szárakat, visszafordulnék, de ő megmakacsolja magát, és egy lépést tesz előre, majd vissza.

– Nem mehetünk tovább, hamar ide fog érni a vihar – győzködöm, pedig tudom, hogy nem érti, amit magyarázok.

Újra megpróbálok vele visszafordulni, de továbbra sem engedelmeskedik.

– Haru, ne csináld ezt. Megázunk, megfázunk, mind a ketten betegek leszünk, és neked nagyobb bajod lehet tőle, mint nekem.

A hátunk mögül paták hangos csattanásait hallom, törzsemmel hátra fordulok, és látom, hogy Chanyeol vágtat felénk Sea Urchin hátán.

– Szia, virágszálam – széles mosollyal áll meg mellettünk.

Felém hajol, és egy puszit nyom a számra. Mosolyra késztet az a boldogság, amit a jelenlétével okoz. Olyan vidámság árad belőle mindig, hogy a legkeservesebb napokon is képes jó kedvre deríteni.

– Haru versenyre vágyik – kihívó tekintettel nézek rá.

– Rajt!

Elkiáltja magát, és Sea Urchinnal megiramodik előre. Több se kellett Harunak, hatalmas lendülettel galoppozik utánuk, és a hirtelen megindulástól egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de hamar sikerül visszanyernem. Süvít a szél a fülembe, ahogy száguldunk, de Chanyeol biztosan tartja az első helyet. Pontosan tudom a verseny végkimenetelét, és most is pontosan az történik, mint mindig. Félúton Sea Urchin kifogy a szuszból, kissé lelassít, ekkor jön el az a pillanat, hogy nem fogom vissza Harut, hagyom, hogy teljes erejéből galoppozzon, és így sikerül megelőznünk a másik lovat. A mezőt átszelő folyóig hagyom, hogy az arany szőrű pajtásom nyargaljon, majd megállásra késztetem, mielőtt belerohannánk a vízbe. Hevesen kapkod levegő után, és örömteli vigyorral megveregetem a nyakát, majd nem sokkal később Chanyeol is célba ér.

– Ezt nem hiszem el, megint nyertetek – megjátszott csalódottsággal közli, miközben dicsérő simogatásban részesíti Sea Urchint.

A mező elszürkül, felnézek az égre, és a fekete felhők vészesen közelednek.

– Azt hiszem, lesz egy versenyünk a vihar ellen is.

Haru élvezettel habzsolja a jól megérdemelt uzsonnáját; hátára teszem, majd rögzítem a takarót, és a bokszából kilépve kicsavarom a vizet a hajamból. Chanyeol átkarol, majd egy puszit nyom a halántékomra az istállóból kifelé menet. Egy forró, közös zuhany után furcsán érzem magam azokban a ruhákban, amiket régóta nem hordtam. A tanyán hozzászoktam a kényelmes farmer és ing kombinációhoz, ezért különös érzés újra a „városi” öltözéket viselni.

Beülünk az autóba, majd az utunk viszonylag csendesen telik, csak a szélvédőre csapódó esőcseppek és a törlő egyenletes hangját lehet hallani. Másfél éve nem jártam Szöulban, ezért egyszerre tölt el izgatottsággal és félelemmel, hogy éppen oda tartunk. Valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

– Miért vagy ilyen csendben? – Chanyeol mély hangja töri meg a csendet.

– Csak elgondolkoztam.

Rám néz egy pillanatra, és látom az arcán, hogy valami nem tetszik neki, de magában tartja. Pontosan tudom, hogy tudja, mire gondolok, de egyikünk se akarja kimondani. Szégyellem magam emiatt, de nem tehetek róla, hogy nem vagyok képes kontrollálni a gondolataimat.

– Ne aggódj – meglepően kedves hangon szól hozzám. – Sehun visszament Amerikába, kizárt dolog, hogy újra találkozzatok.

– Mi van, ha mégis? – bukik ki belőlem.

– Miért gondolkozol ilyeneken? – visszafogottan förmed rám.

– Nem tudom…

– Hani, remélem, hogy ez most nem komoly. Ezért akartál velem jönni?

– Sajnálom, oké?

– Hagyjuk.

„Hagyjuk”?! Sehun is pontosan ugyanilyen hangsúllyal mondta ezt állandóan. Elég! Kizárt, hogy itt legyen Koreában, ezért fölösleges ilyen hülyeségeken gondolkodnom. Csak megbántom vele Chanyeolt…

A két órás út hátralévő része feszült csendben telt el, közben végig ostoroztam magam. Miért akartam eljönni Chanyeollal? Jóban vagyunk Baekhyunnal, de nem sértődött volna meg érte, ha én nem jövök el meglátogatni. Ezen már teljesen mindegy agyalni. Egy barom vagyok.

Megérkezünk a rég látott házhoz, ahol Chanyeol lakott, mielőtt Jungsuhoz költöztünk volna. Fél éve nem látták egymást Baekhyunnal, és egy undok dög vagyok, ha elrontom azt a három napot, amit együtt tölthetnek. Kiszállok az autóból, azonnal az órásmanóhoz lépek, és szorosan átölelem, hogy kiengeszteljem.

– Ne haragudj rám – feszesen ölelem a derekát, mellkasához bújok.

– Nem haragszom – azonnal jön a válasz, és átkarol.

Egy csókot nyom az ajkaimra, majd kézen fogva megyünk fel a második emeletre, és valamiért még én is izgulok, amikor megnyomja a csengőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílik, és egy boldogan vigyorgó Baekhyun szó szerint a karjaiba ugrik.

– Channie! – kiáltja. – De jó újra látni.

Az óriásmanó nevetve teszi le a földre, de pár másodpercig még szoros, baráti ölelésben részesítik egymást. Nevetek a jeleneten, majd Baekhyun engem is észre vesz, és engem is egy öleléssel üdvözöl.

– Számodra van egy meglepetésem – erőteljes vigyora megrémiszt, de időt se hagy, hogy rákérdezzek a dologra. – Gyertek be.

Elsőként lépek be a lakásba, ami semmit nem változott, és rám telepednek a nosztalgikus érzések.

– Hani!

Egy ismerős hang ejti ki a nevem, a konyha irányába nézek, és kell pár másodperc, hogy beazonosítsam az illetőt. Mire észbe kapok, már a szoros ölelésében találom magam, és a meglepettségtől szóhoz se jutok, csupán annyira futja, hogy viszonozzam az ölelést. Több, mint egy év eltelt, de mintha tegnap lett volna, hogy utoljára érezhettem Jongin illatát. Mosolyogva elenged, hogy alaposan végigmérhessen, közben én is ezt teszem. Szinte semmit nem változott, leszámítva azt, hogy férfiasabb, határozottabb a kisugárzása.

Pislogtam egyet, de közben már három óra is eltelt, hogy a nappaliban ülve beszélgettünk. Jó hallani, hogy zajlik az élet Szöulban, de nem érzem azt, hogy hiányozna a városi nyüzsgés. Borozgatunk közben, így az idő elteltével olyan témák is szóba kerülnek, amik nem éppen a kellemes kategóriába tartoznak. Baekhyun mesélni kezdett az új barátnőjéről, és a beszélgetés kezdett átmenni abba, hogy a régi dolgokra gondolunk vissza. A gyomrom összeszorul, és belül kétségbeesetten kiabálok, hogy ne hozzák fel Sehunt. Eddig nem esett róla szó, de ezt el is szeretném kerülni, ezért úgy döntök, hogy apránként elkezdem más irányba terelni a témát.

– Jongin, veled mi a helyzet? – mosoly mögé rejtem a feszültségem. – Van barátnőd?

– Hát, ami az illeti… – zavartan túr a hajába, mintha kínosan érezné magát. – Eljegyeztem Narit.

Hatalmasra kikerekedett szemekkel, megerősítést várva nézek Baekhyunra, de ő is ugyanilyen tekintettel pillant Jonginra, aki hangos nevetésben tör ki.

– Csak ugratlak – jó érzéssel tölt el, hogy hallom a mély hangján nevetni.

– Ezzel most engem is megleptél – Baekhyun is hahotázásba kezd. – Azt hittem, lemaradtam valamiről.

– Egyáltalán tartod még Narival a kapcsolatot? – a kérdés feltétele után esik csak le, hogy most pont én viszem rossz irányba a beszélgetést.

– Nem. Akkor beszéltem vele utoljára, amikor rákérdeztem, hogy megcsalt-e. Azóta biztos összeszedett valami pénzes faszit maga mellé – érdektelenül ránt egyet a vállain.

Nem is figyelek a szavaira, az agyam azon kattog, hogy minél gyorsabban eszembe jusson egy kérdés, amivel a lehető legmesszebb vihetem a beszélgetést ettől a témától, de teljesen lefagytam, és inkább elővettem a B tervet, öntöttem magamnak egy pohár bort.

– Nem lesz sok? – figyelmeztet Chanyeol. – Már az ötödik pohárral iszod.

Érzem magamon a többiek furcsa pillantását, de ignorálom őket. Kínos csend telepszik a szobára, ettől olyan hangosnak érzem a kortyolásomat, hogy egyre kellemetlenebbül érzem magam, ezért menekülőre fogom.

– Egy pillanat – erőltetett mosollyal leteszem a poharat, és kimegyek a nappaliból.

Belépek Chanyeol szobájába, ami tökéletesnek tűnik, hogy pár percre visszavonuljak. Épp csuknám be magam mögött az ajtót, amikor meghallom, hogy valakinek csörögni kezd a telefonja.

– Baszki, ez Sehun – motyogja Jongin, de én tökéletesen hallom.

A név hallatán egyszerre telepszenek rám az érzelmek, lefagyok, és meg se tudok mozdulni. Egy helyben maradok, és hallgatom Jongint.

– Szia… Már ennyi az idő?… Bocs, máris indulok.

– Hova mész? – hallom Chanyeol kevésbé barátságos hangját.

– A reptérre, elfelejtettem, hogy Sehun gépe tízkor szállt le.

– Visszajött Szöulba?

– Csak egy kis időre, utána megy vissza.

Miért? Miért pont most?! Ez csak valami hülye vicc lehet. Vagy a sors fintora…

1. Fejezet

 Napra pontosan egy év, és öt hónap telt el az óta, hogy ismét elhasználtam egy tiszta lapot az életem papírokból álló stócából. Az előző lapom még nem telt be, de annyi hiba volt rajta, hogy kellett egy új, üres.

– Milyen volt a napod, virágszálam?

Chanyeol halántékon csókol, majd kézen fogva elindulunk a ház felé.

– Haruval kirándultunk egyet, és találtunk egy szuper helyet, amit neked is látnod kell majd – izgatottan hadarom.

– Rendben – mély kuncogása még most is pillangókat csal a gyomromba.

Kinyitja a kétszárnyú ajtót, majd együtt lépünk be a galériás előtérbe. Utunk automatikusan a csigalépcsőhöz vezet, majd az emeletre érve Chanyeol felkap, és karjaiban visz be a szobánkba.

– Jungsu még nincs itthon? – huncut mosollyal pillant rám.

Válaszként egy hasonló arckifejezéssel csóválom a fejem. Mindig akkor kerítünk sort a szexuális életünk fenntartására, amikor senki más nem tartózkodik az egész telken. Nem sok, általában két-három ilyen nap van egy héten, de ennyi mindkettőnknek elég.

Fedetlen testemre ráhúzom az egyik pólóját, ami jóval nagyobb az én méretemnél, így eltakar mindent, amit kell. Visszamászok az ágyba, és Chanyeolhoz bújok, aki ösztönösen átölel. Csendesen telnek a másodpercek, rendezetlen légvételeit hallgatom, miközben ő a vállamat simogatja. Szégyellem, de az ilyen néma pillanatokban eszembe jut Sehun. Próbálom kitörölni az emlékét, viszont ez másfél év után se sikerül.

– Sehun, fejezd be! – kiabáltam vele.

Elindultam a konyhába, ahonnan jött a folyamatos zajongás. A székek eldőlve hevertek a földön, Sehun épp az utolsót is feldöntötte, amikor beléptem.

– Higgadj már le!

– Csak annyit kértem tőled, hogy legalább ma hagyj békén! – vérben forgó szemekkel nézett rám. – Egy kibaszott napot se bírsz ki, hogy ne köss belém?!

– Nem tudom, hogy mi történt, de idegbeteg vagy amióta hazajöttél, és nem fogom szótlanul hallgatni, hogy szétvered a lakást!

– Baszd meg! A faszom kivan, és te még rá is teszel egy kibaszott lapáttal! – elviharzott mellettem.

Ez csak az egyik veszekedésünk volt a sok közül. Eleinte minden rendben volt, de a viták egyre gyakoribbak és durvábbak lettek. Mindig sikerült megbeszélnünk a dolgokat, viszonylag hamar kibékültünk, de az egyik alkalommal elfajultak a dolgok. Akkor láttam őt utoljára.

– Min gondolkozol? – Chanyeol hangja húz vissza a jelenbe.

– Semmin…

– Azon a rohadékon, igaz?

Szemeim elkerekednek, ahogy ezt kérdezi. Túl jól ismer, még a gondolataimat is kitalálja.

Nem válaszolok, egyik karommal átölelem a testét, ezzel jelezve, hogy számomra csak ő létezik, senki más.

– Tudom, vagyis remélem, hogy nem hiányolod-

– Ez egyértelmű – vágom rá –, de arról nem tehetek, hogy néha eszembe jut…

Szerencsére Chanyeol megértő, még egyszer se kapta fel a vizet azon, hogy Sehunra gondolok, de abban biztos vagyok, hogy nem szeret róla beszélni, ahogy én se.

– Tökéletes helye van odafent – erős utálatot érzek a hangjában –, és jobb, hogy így alakult.

– Kérlek, ne beszéljünk erről.

Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd közelebb hajolva megcsókolom.

Az ágyban fekve éreztem Sehun jóleső simogatását, ujjai a karomat cirógatták. Ilyenkor béke és nyugalom volt a veszekedés helyett, kétségtelenül kellemesebb volt.

– Az én leányzóm – közelebb húzott magához, nagy puszit nyomott a hajtövemre.

– Mondd – kuncogtam.

– Csak ki akartam mondani, hogy az enyém vagy.

Ez volt az a mondata, amitől a fellegekben éreztem magam. Szívemet melengette a szeretete, amit éppen ezekkel a szavakkal fejezett ki. Sírni tudtam volna a boldogságtól, de ehelyett csak szorosabban hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtottam, és hallgattam a szívverését.

– Szeretlek – suttogtam.

– Én is téged.

– Örökké?

– Nem, de amíg meg nem halok, addig biztosan.

Sose gondoltam volna, hogy egy bunkó seggfej ilyet tud mondani, ráadásul úgy, hogy árad belőle az őszinteség.

– Ezt a szöveget melyik filmben hallottad? – cukkoltam.

Egy mozdulattal átfordul, ezzel maga alá teper, és egy pimasz mosollyal néz a szemeimbe.

– Ne legyél szemtelen, mert megbánod – fenyegetett, de nem tudott ezzel megijeszteni.

– Jajj, nagyon félek – mondtam, mint egy borzalmas színész.

Ajkaimra tapadt, szenvedélyes csókban forrtunk össze.

Felriadok, rossz érzéssel pillantok a mellettem fekvő óriásmanó alakjára. Sajnálom, hogy mellette Sehun jár a fejemben, de a gondolataimnak nem tudok parancsolni.

Hálás vagyok Chanyeolnak, hogy nem lökött el magától, és helyre tudtuk hozni a kapcsolatunkat. Közelebb húzódok hozzá, átölelem a derekát, és lehunyt szemekkel gondolok vissza arra, amikor újra összehozott minket a sors.

Útjaink elválása után hetekig nem láttam őt. Hiányzott a társasága, nem akartam, hogy eltűnjön az életemből, de ahhoz nem volt merszem, hogy a lakásán keressem vagy felhívjam, ezért csak vártam, hogy történjen valami. Miatta maradtam az élelmiszerboltban dolgozni, hátha felbukkan, és ez szerencsére így is történt. Nem is akartam hinni a szemeimnek, amikor egyik nap megláttam belépni az ajtón. Semmit nem változott, és legnagyobb meglepetésemre egy mosollyal üdvözölt. Eltűnt a sorok között, és hevesen dobogó szívvel, izgatottan vártam, hogy újra feltűnjön, s halljam a hangját. Nem voltam belé szerelmes, de a társaságára szörnyen vágytam. Percekkel később hozzám sétált, a szokásos élelmiszereket pakolta fel a szalagra.

– Szia – mély hangja simogatta a dobhártyám.

– Szia – mosolyogtam. – Hogy vagy?

Láthatóan meglepődött az érdeklődésemen, de az ő ajkai is felfelé görbültek.

– Jól, köszönöm. És te? Jól megvagytok Sehunnal?

Ezúttal az én arcomra ült meglepettség, mert egyáltalán nem láttam rajta gyűlöletet vagy haragot.

– Igen – egy pillanatra elhallgattam. – Hiányoztál – bukott ki belőlem –, féltem, hogy soha többé nem látlak…

Nagyokat pislogva nézett rám, majd ismét elmosolyodott.

Attól a naptól fogva újra beszélni kezdtünk, és meglepett, hogy mennyire beletörődött abba, hogy csak barátok lehetünk. Néha rossz megjegyzéseket tett Sehunra, de ezt teljesen meg tudtam érteni.

Fél évvel később jött el az a nap, amikor ismét szorosabb kapcsolatba kerültünk.

Könnyeimmel küszködve, szipogva vártam, hogy válaszoljon a hívásomra.

– Szia, Hani – jókedvűen üdvözölt.

– Be-beszélhetnénk? – sírástól elfojtott volt a hangom.

– Mi a baj?!

– S-Sehun…

– Bántott?!

– Nem, cs-csak én… én ezt nem bírom tovább…

– Nyugodj meg, tíz perc, és ott vagyok érted.

– Siess, kérlek.

Letettem magam mellé a telefont, a földön ülve még jobban felhúztam a térdeim, és befogtam a fülem, de tompán így is hallottam Sehun ordítozását, ami a nappaliból jött. Soha nem ütött meg, de nagyon ijesztő volt, amikor valami miatt ideges lett. Féltem tőle. Még egyszer se volt miattam ideges, sose beszélt arról, hogy mi bosszantotta fel, csak előttem töltötte ki a dühét, miután hazajött. Mindig elmondta, hogy hova megy, Jonginnal találkozik, tankol az autóba, de szinte mindig dühöngve jött vissza.

Talán öt perc se telt el, s már hallottam a csengőt.

– Mit keresel itt? – Sehun ellenséges hangjából tudtam, hogy Chanyeol az.

– Menj az utamból!

Benyitott a szobámba, komor tekintettel sietett hozzám, és felsegített a földről.

– Itt vagyok, nem lesz semmi baj – súgta.

Kiléptünk a szobából, és a folyosón Sehun fogadott. Ha szemmel ölni lehetne, Chanyeollal már mindketten halottak lennénk.

– Ó, már mindent értek – morogta – nem volt elég az én farkam?

– Menj dokihoz! – lökte el Chanyeol az útból.

Átkarolt, sietős léptekkel vezetett ki a lakásból, majd hangosan csapta be utánunk az ajtót.

– Jól van! – kihallatszott Sehun ordítása. – Vidd csak a ribancot! Kinek kell?!

Zokogva követtem a megmentőm, az egész lépcsőház tőlem visszhangzott. Kétségbe voltam esve, mert fogalmam se volt, hogy mi lesz ezek után.

Akkor láttam utoljára Sehunt, aki már nem ugyanaz az ember volt, akibe én beleszerettem. A dührohamai emléke csak erősíti bennem azt a tényt, hogy sokkal boldogabb vagyok az óriásmanóm mellett.

Folytatás

 Meglep, hogy az emberek mennyire naivak, és annyi elvárásuk van az élettől. Bugyuta álmokat és vágyakat kergetnek ahelyett, hogy élnék az életüket; hagyniuk kellene, hogy az ár sodorja őket, hiszen az előre megírt sorsukat úgyse tudják megváltoztatni. Csak azok maradnak jelen az életedben, akiknek kell, ezen egy földi halandó se tud változtatni. Ha meg kell tenned egy lépést, akkor meg fogod tenni, ha egy rossz döntést hozol, az is a sorsodhoz tartozik. Eddig nem hittem ebben, azt hittem, hogy mindenki úgy alakítja az életét ahogy szeretné, de a saját káromon kellett rájönnöm, hogy ez nem így van. Új utak helyett a régire terelődött vissza az életem, és úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Minden döntést „tökmindegy” alapon hozok, és kíváncsian várom a következményeket.

Végigsimítok Haru nyakát fedő arany szőrszálakon, majd lendületet veszek, és hátáról a földre érkezek.

– Jó kislány – mosolyogva húzom végig a tenyeremet, homlokától az orráig.

Meg se fogom a szárakat, szabadon is engedelmesen követ, be az istállóba. Megállok a helye előtt, kinyitom az ajtót, és megvárom amíg bemegy, majd én is belépek a szalmával borított boxba. Rutinos mozdulatokkal szabadítom meg a kantártól, amit a vállamra akasztok, majd a nehéz nyerget is könnyedén leveszem róla, és a helyükre viszem a felszereléseket. Egy félbevágott répával megyek vissza, majd felkínálom Harunak a nyalánkságot, amit habozás nélkül elfogad.

A ruhámat porolva lépek ki a tiszta, vidéki levegőre. Kezemmel árnyékolom a szemeim a tűző nap miatt, és a tanyához közeledő autót figyelem. Sietős léptekkel, szinte futva megyek a ház elé, ahol a jármű leparkolt, és a sofőr épphogy kiszáll, én egy szoros öleléssel üdvözlöm.

– Szia, virágszálam – egy csókot nyom az ajkaimra.