Meglep, hogy az emberek mennyire naivak, és annyi elvárásuk van az
élettől. Bugyuta álmokat és vágyakat kergetnek ahelyett, hogy
élnék az életüket; hagyniuk kellene, hogy az ár sodorja őket,
hiszen az előre megírt sorsukat úgyse tudják megváltoztatni.
Csak azok maradnak jelen az életedben, akiknek kell, ezen egy földi
halandó se tud változtatni. Ha meg kell tenned egy lépést, akkor
meg fogod tenni, ha egy rossz döntést hozol, az is a sorsodhoz
tartozik. Eddig nem hittem ebben, azt hittem, hogy mindenki úgy
alakítja az életét ahogy szeretné, de a saját káromon kellett
rájönnöm, hogy ez nem így van. Új utak helyett a régire
terelődött vissza az életem, és úgy gondolom, hogy ez így van
rendjén. Minden döntést „tökmindegy” alapon hozok, és
kíváncsian várom a következményeket.
Végigsimítok Haru nyakát fedő arany szőrszálakon, majd
lendületet veszek, és hátáról a földre érkezek.
– Jó kislány – mosolyogva húzom végig a tenyeremet,
homlokától az orráig.
Meg se fogom a szárakat, szabadon is engedelmesen követ, be az
istállóba. Megállok a helye előtt, kinyitom az ajtót, és
megvárom amíg bemegy, majd én is belépek a szalmával borított
boxba. Rutinos mozdulatokkal szabadítom meg a kantártól, amit a
vállamra akasztok, majd a nehéz nyerget is könnyedén leveszem
róla, és a helyükre viszem a felszereléseket. Egy félbevágott
répával megyek vissza, majd felkínálom Harunak a nyalánkságot,
amit habozás nélkül elfogad.
A ruhámat porolva lépek ki a tiszta, vidéki levegőre. Kezemmel
árnyékolom a szemeim a tűző nap miatt, és a tanyához közeledő
autót figyelem. Sietős léptekkel, szinte futva megyek a ház elé,
ahol a jármű leparkolt, és a sofőr épphogy kiszáll, én egy
szoros öleléssel üdvözlöm.
– Szia, virágszálam – egy csókot nyom az ajkaimra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése