2014. augusztus 26., kedd

Folytatás

 Meglep, hogy az emberek mennyire naivak, és annyi elvárásuk van az élettől. Bugyuta álmokat és vágyakat kergetnek ahelyett, hogy élnék az életüket; hagyniuk kellene, hogy az ár sodorja őket, hiszen az előre megírt sorsukat úgyse tudják megváltoztatni. Csak azok maradnak jelen az életedben, akiknek kell, ezen egy földi halandó se tud változtatni. Ha meg kell tenned egy lépést, akkor meg fogod tenni, ha egy rossz döntést hozol, az is a sorsodhoz tartozik. Eddig nem hittem ebben, azt hittem, hogy mindenki úgy alakítja az életét ahogy szeretné, de a saját káromon kellett rájönnöm, hogy ez nem így van. Új utak helyett a régire terelődött vissza az életem, és úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Minden döntést „tökmindegy” alapon hozok, és kíváncsian várom a következményeket.

Végigsimítok Haru nyakát fedő arany szőrszálakon, majd lendületet veszek, és hátáról a földre érkezek.
– Jó kislány – mosolyogva húzom végig a tenyeremet, homlokától az orráig.
Meg se fogom a szárakat, szabadon is engedelmesen követ, be az istállóba. Megállok a helye előtt, kinyitom az ajtót, és megvárom amíg bemegy, majd én is belépek a szalmával borított boxba. Rutinos mozdulatokkal szabadítom meg a kantártól, amit a vállamra akasztok, majd a nehéz nyerget is könnyedén leveszem róla, és a helyükre viszem a felszereléseket. Egy félbevágott répával megyek vissza, majd felkínálom Harunak a nyalánkságot, amit habozás nélkül elfogad.
A ruhámat porolva lépek ki a tiszta, vidéki levegőre. Kezemmel árnyékolom a szemeim a tűző nap miatt, és a tanyához közeledő autót figyelem. Sietős léptekkel, szinte futva megyek a ház elé, ahol a jármű leparkolt, és a sofőr épphogy kiszáll, én egy szoros öleléssel üdvözlöm.
– Szia, virágszálam – egy csókot nyom az ajkaimra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése