2. Fejezet

 Reggel hatkor már ébren vagyok, mielőtt megszólalna az ébresztő. Másfél év alatt teljesen belerázódtam a tanyasi életbe, amióta Jungsu farmjára költöztünk. Egyáltalán nem hiányolom a várost, Szöulról már csak rossz emlékeim vannak, ezért nem vágyom vissza. Itt minden napot úgy élek át, mintha egy külön kis világban élnénk, távol mindentől és mindenkitől. Sajnos még a több ezernyi kilométer távolság se elég ahhoz, hogy a fejemből teljesen kitöröljem Sehun emlékét. Nem könnyű, mert visszagondolva a kapcsolatunkra minden olyan álomszerű volt. Mintha egy filmbe cseppentem volna, voltak nehézségek, amik egy erősen eltúlzott drámába is beleillenének, de a szép pillanatok minden rossz dolgot kárpótoltak.

Ezek a gondolatok futnak végig az agyamon, miközben kiosztom a lovaknak a reggeli zab adagjukat. Egyedül vagyok az istállóban, Jungsu és Chanyeol már kora hajnalban elmentek, hogy időben visszaérjenek a birkák takarmányával. Minden csendes és nyugodt, a lovak és a szalma jellegzetes illatkeveréke valamiért számomra mindig nyugtató volt. Az egyetlen nehezen viselhető dolog az, ha teljesen egyedül vagyok, mert ilyenkor a gondolataim az akaratom ellenére is zavaros vizekre eveznek. Nem hiányzik Sehun, örülök, hogy elváltak útjaink, de még mindig foglalkoztatnak a bizonyos „Mi lett volna, ha…?” kérdések. Mi lett volna, ha aznap nem hívom fel Chanyeolt, és nem visz el tőle? Sehun dühkitörései eleinte csak aggasztottak, majd félelmet keltettek bennem, ahogy egyre jobban eldurvult a helyzet. Jobb, hogy így történt minden.

Kinyitom Haru bokszának ajtaját, egy pillanatra felnéz, majd a fejét visszadugja az etetőbe, és tovább eszik. A névtáblája mellé felfúrt dobozból kiveszem a vakarót és a kefét, majd lassú, de határozott mozdulatokkal elkezdem leápolni az arany színű, fényes szőrét.

Lépésben haladunk az erdei ösvényen, a Nap sugarai átszűrődnek a falevelek között. Az erdő csendjét Haru négy ütemű patadobogása és a madarak csicsergése tölti be; mindig csodálattal tölt el a hangulat. Minden nap kilovagolok, de még mindig rengeteg a felfedeznivaló ezen a mesés tájon. Általában Chanyeol és Sea Urchin társaságában indulunk útnak, de sosem tart vissza az se, ha egyedül kell kimennem Haruval.

Véget ér az ösvény, az erdő fái közül kilépve ismét elém tárul a lélegzetelállító látvány. Egy hatalmas zöld mező terül el előttünk, a távolban még több erdő és dombok tornyosulnak, egy keskeny folyó túlsó partján. A távoli dombok fölött fekete felhőket látok, amik lassan kúsznak felénk az égen. Megállítom Harut, egy kezembe fogom a szárakat, hogy a másikkal végigsimíthassak a nyakán.

– Azt hiszem, ma ennyi volt a kirándulásunk, kislány…

Nem reagál semmit, újra két kézbe fogom a szárakat, visszafordulnék, de ő megmakacsolja magát, és egy lépést tesz előre, majd vissza.

– Nem mehetünk tovább, hamar ide fog érni a vihar – győzködöm, pedig tudom, hogy nem érti, amit magyarázok.

Újra megpróbálok vele visszafordulni, de továbbra sem engedelmeskedik.

– Haru, ne csináld ezt. Megázunk, megfázunk, mind a ketten betegek leszünk, és neked nagyobb bajod lehet tőle, mint nekem.

A hátunk mögül paták hangos csattanásait hallom, törzsemmel hátra fordulok, és látom, hogy Chanyeol vágtat felénk Sea Urchin hátán.

– Szia, virágszálam – széles mosollyal áll meg mellettünk.

Felém hajol, és egy puszit nyom a számra. Mosolyra késztet az a boldogság, amit a jelenlétével okoz. Olyan vidámság árad belőle mindig, hogy a legkeservesebb napokon is képes jó kedvre deríteni.

– Haru versenyre vágyik – kihívó tekintettel nézek rá.

– Rajt!

Elkiáltja magát, és Sea Urchinnal megiramodik előre. Több se kellett Harunak, hatalmas lendülettel galoppozik utánuk, és a hirtelen megindulástól egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, de hamar sikerül visszanyernem. Süvít a szél a fülembe, ahogy száguldunk, de Chanyeol biztosan tartja az első helyet. Pontosan tudom a verseny végkimenetelét, és most is pontosan az történik, mint mindig. Félúton Sea Urchin kifogy a szuszból, kissé lelassít, ekkor jön el az a pillanat, hogy nem fogom vissza Harut, hagyom, hogy teljes erejéből galoppozzon, és így sikerül megelőznünk a másik lovat. A mezőt átszelő folyóig hagyom, hogy az arany szőrű pajtásom nyargaljon, majd megállásra késztetem, mielőtt belerohannánk a vízbe. Hevesen kapkod levegő után, és örömteli vigyorral megveregetem a nyakát, majd nem sokkal később Chanyeol is célba ér.

– Ezt nem hiszem el, megint nyertetek – megjátszott csalódottsággal közli, miközben dicsérő simogatásban részesíti Sea Urchint.

A mező elszürkül, felnézek az égre, és a fekete felhők vészesen közelednek.

– Azt hiszem, lesz egy versenyünk a vihar ellen is.

Haru élvezettel habzsolja a jól megérdemelt uzsonnáját; hátára teszem, majd rögzítem a takarót, és a bokszából kilépve kicsavarom a vizet a hajamból. Chanyeol átkarol, majd egy puszit nyom a halántékomra az istállóból kifelé menet. Egy forró, közös zuhany után furcsán érzem magam azokban a ruhákban, amiket régóta nem hordtam. A tanyán hozzászoktam a kényelmes farmer és ing kombinációhoz, ezért különös érzés újra a „városi” öltözéket viselni.

Beülünk az autóba, majd az utunk viszonylag csendesen telik, csak a szélvédőre csapódó esőcseppek és a törlő egyenletes hangját lehet hallani. Másfél éve nem jártam Szöulban, ezért egyszerre tölt el izgatottsággal és félelemmel, hogy éppen oda tartunk. Valamiért rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

– Miért vagy ilyen csendben? – Chanyeol mély hangja töri meg a csendet.

– Csak elgondolkoztam.

Rám néz egy pillanatra, és látom az arcán, hogy valami nem tetszik neki, de magában tartja. Pontosan tudom, hogy tudja, mire gondolok, de egyikünk se akarja kimondani. Szégyellem magam emiatt, de nem tehetek róla, hogy nem vagyok képes kontrollálni a gondolataimat.

– Ne aggódj – meglepően kedves hangon szól hozzám. – Sehun visszament Amerikába, kizárt dolog, hogy újra találkozzatok.

– Mi van, ha mégis? – bukik ki belőlem.

– Miért gondolkozol ilyeneken? – visszafogottan förmed rám.

– Nem tudom…

– Hani, remélem, hogy ez most nem komoly. Ezért akartál velem jönni?

– Sajnálom, oké?

– Hagyjuk.

„Hagyjuk”?! Sehun is pontosan ugyanilyen hangsúllyal mondta ezt állandóan. Elég! Kizárt, hogy itt legyen Koreában, ezért fölösleges ilyen hülyeségeken gondolkodnom. Csak megbántom vele Chanyeolt…

A két órás út hátralévő része feszült csendben telt el, közben végig ostoroztam magam. Miért akartam eljönni Chanyeollal? Jóban vagyunk Baekhyunnal, de nem sértődött volna meg érte, ha én nem jövök el meglátogatni. Ezen már teljesen mindegy agyalni. Egy barom vagyok.

Megérkezünk a rég látott házhoz, ahol Chanyeol lakott, mielőtt Jungsuhoz költöztünk volna. Fél éve nem látták egymást Baekhyunnal, és egy undok dög vagyok, ha elrontom azt a három napot, amit együtt tölthetnek. Kiszállok az autóból, azonnal az órásmanóhoz lépek, és szorosan átölelem, hogy kiengeszteljem.

– Ne haragudj rám – feszesen ölelem a derekát, mellkasához bújok.

– Nem haragszom – azonnal jön a válasz, és átkarol.

Egy csókot nyom az ajkaimra, majd kézen fogva megyünk fel a második emeletre, és valamiért még én is izgulok, amikor megnyomja a csengőt. Az ajtó szinte azonnal kinyílik, és egy boldogan vigyorgó Baekhyun szó szerint a karjaiba ugrik.

– Channie! – kiáltja. – De jó újra látni.

Az óriásmanó nevetve teszi le a földre, de pár másodpercig még szoros, baráti ölelésben részesítik egymást. Nevetek a jeleneten, majd Baekhyun engem is észre vesz, és engem is egy öleléssel üdvözöl.

– Számodra van egy meglepetésem – erőteljes vigyora megrémiszt, de időt se hagy, hogy rákérdezzek a dologra. – Gyertek be.

Elsőként lépek be a lakásba, ami semmit nem változott, és rám telepednek a nosztalgikus érzések.

– Hani!

Egy ismerős hang ejti ki a nevem, a konyha irányába nézek, és kell pár másodperc, hogy beazonosítsam az illetőt. Mire észbe kapok, már a szoros ölelésében találom magam, és a meglepettségtől szóhoz se jutok, csupán annyira futja, hogy viszonozzam az ölelést. Több, mint egy év eltelt, de mintha tegnap lett volna, hogy utoljára érezhettem Jongin illatát. Mosolyogva elenged, hogy alaposan végigmérhessen, közben én is ezt teszem. Szinte semmit nem változott, leszámítva azt, hogy férfiasabb, határozottabb a kisugárzása.

Pislogtam egyet, de közben már három óra is eltelt, hogy a nappaliban ülve beszélgettünk. Jó hallani, hogy zajlik az élet Szöulban, de nem érzem azt, hogy hiányozna a városi nyüzsgés. Borozgatunk közben, így az idő elteltével olyan témák is szóba kerülnek, amik nem éppen a kellemes kategóriába tartoznak. Baekhyun mesélni kezdett az új barátnőjéről, és a beszélgetés kezdett átmenni abba, hogy a régi dolgokra gondolunk vissza. A gyomrom összeszorul, és belül kétségbeesetten kiabálok, hogy ne hozzák fel Sehunt. Eddig nem esett róla szó, de ezt el is szeretném kerülni, ezért úgy döntök, hogy apránként elkezdem más irányba terelni a témát.

– Jongin, veled mi a helyzet? – mosoly mögé rejtem a feszültségem. – Van barátnőd?

– Hát, ami az illeti… – zavartan túr a hajába, mintha kínosan érezné magát. – Eljegyeztem Narit.

Hatalmasra kikerekedett szemekkel, megerősítést várva nézek Baekhyunra, de ő is ugyanilyen tekintettel pillant Jonginra, aki hangos nevetésben tör ki.

– Csak ugratlak – jó érzéssel tölt el, hogy hallom a mély hangján nevetni.

– Ezzel most engem is megleptél – Baekhyun is hahotázásba kezd. – Azt hittem, lemaradtam valamiről.

– Egyáltalán tartod még Narival a kapcsolatot? – a kérdés feltétele után esik csak le, hogy most pont én viszem rossz irányba a beszélgetést.

– Nem. Akkor beszéltem vele utoljára, amikor rákérdeztem, hogy megcsalt-e. Azóta biztos összeszedett valami pénzes faszit maga mellé – érdektelenül ránt egyet a vállain.

Nem is figyelek a szavaira, az agyam azon kattog, hogy minél gyorsabban eszembe jusson egy kérdés, amivel a lehető legmesszebb vihetem a beszélgetést ettől a témától, de teljesen lefagytam, és inkább elővettem a B tervet, öntöttem magamnak egy pohár bort.

– Nem lesz sok? – figyelmeztet Chanyeol. – Már az ötödik pohárral iszod.

Érzem magamon a többiek furcsa pillantását, de ignorálom őket. Kínos csend telepszik a szobára, ettől olyan hangosnak érzem a kortyolásomat, hogy egyre kellemetlenebbül érzem magam, ezért menekülőre fogom.

– Egy pillanat – erőltetett mosollyal leteszem a poharat, és kimegyek a nappaliból.

Belépek Chanyeol szobájába, ami tökéletesnek tűnik, hogy pár percre visszavonuljak. Épp csuknám be magam mögött az ajtót, amikor meghallom, hogy valakinek csörögni kezd a telefonja.

– Baszki, ez Sehun – motyogja Jongin, de én tökéletesen hallom.

A név hallatán egyszerre telepszenek rám az érzelmek, lefagyok, és meg se tudok mozdulni. Egy helyben maradok, és hallgatom Jongint.

– Szia… Már ennyi az idő?… Bocs, máris indulok.

– Hova mész? – hallom Chanyeol kevésbé barátságos hangját.

– A reptérre, elfelejtettem, hogy Sehun gépe tízkor szállt le.

– Visszajött Szöulba?

– Csak egy kis időre, utána megy vissza.

Miért? Miért pont most?! Ez csak valami hülye vicc lehet. Vagy a sors fintora…