2014. augusztus 30., szombat

1. Fejezet

 Napra pontosan egy év, és öt hónap telt el az óta, hogy ismét elhasználtam egy tiszta lapot az életem papírokból álló stócából. Az előző lapom még nem telt be, de annyi hiba volt rajta, hogy kellett egy új, üres.
– Milyen volt a napod, virágszálam?
Chanyeol halántékon csókol, majd kézen fogva elindulunk a ház felé.
– Haruval kirándultunk egyet, és találtunk egy szuper helyet, amit neked is látnod kell majd – izgatottan hadarom.
– Rendben – mély kuncogása még most is pillangókat csal a gyomromba.
Kinyitja a kétszárnyú ajtót, majd együtt lépünk be a galériás előtérbe. Utunk automatikusan a csigalépcsőhöz vezet, majd az emeletre érve Chanyeol felkap, és karjaiban visz be a szobánkba.
– Jungsu még nincs itthon? – huncut mosollyal pillant rám.
Válaszként egy hasonló arckifejezéssel csóválom a fejem. Mindig akkor kerítünk sort a szexuális életünk fenntartására, amikor senki más nem tartózkodik az egész telken. Nem sok, általában két-három ilyen nap van egy héten, de ennyi mindkettőnknek elég.

Fedetlen testemre ráhúzom az egyik pólóját, ami jóval nagyobb az én méretemnél, így eltakar mindent, amit kell. Visszamászok az ágyba, és Chanyeolhoz bújok, aki ösztönösen átölel. Csendesen telnek a másodpercek, rendezetlen légvételeit hallgatom, miközben ő a vállamat simogatja. Szégyellem, de az ilyen néma pillanatokban eszembe jut Sehun. Próbálom kitörölni az emlékét, viszont ez másfél év után se sikerül.
Sehun, fejezd be! – kiabáltam vele.
Elindultam a konyhába, ahonnan jött a folyamatos zajongás. A székek eldőlve hevertek a földön, Sehun épp az utolsót is feldöntötte, amikor beléptem.
Higgadj már le!
Csak annyit kértem tőled, hogy legalább ma hagyj békén! – vérben forgó szemekkel nézett rám. – Egy kibaszott napot se bírsz ki, hogy ne köss belém?!
Nem tudom, hogy mi történt, de idegbeteg vagy amióta hazajöttél, és nem fogom szótlanul hallgatni, hogy szétvered a lakást!
Baszd meg! A faszom kivan, és te még rá is teszel egy kibaszott lapáttal! – elviharzott mellettem.
Ez csak az egyik veszekedésünk volt a sok közül. Eleinte minden rendben volt, de a viták egyre gyakoribbak és durvábbak lettek. Mindig sikerült megbeszélnünk a dolgokat, viszonylag hamar kibékültünk, de az egyik alkalommal elfajultak a dolgok. Akkor láttam őt utoljára.
– Min gondolkozol? – Chanyeol hangja húz vissza a jelenbe.
– Semmin…
– Azon a rohadékon, igaz?
Szemeim elkerekednek, ahogy ezt kérdezi. Túl jól ismer, még a gondolataimat is kitalálja.
Nem válaszolok, egyik karommal átölelem a testét, ezzel jelezve, hogy számomra csak ő létezik, senki más.
– Tudom, vagyis remélem, hogy nem hiányolod-
– Ez egyértelmű – vágom rá –, de arról nem tehetek, hogy néha eszembe jut…
Szerencsére Chanyeol megértő, még egyszer se kapta fel a vizet azon, hogy Sehunra gondolok, de abban biztos vagyok, hogy nem szeret róla beszélni, ahogy én se.
– Tökéletes helye van odafent – erős utálatot érzek a hangjában –, és jobb, hogy így alakult.
– Kérlek, ne beszéljünk erről.
Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, majd közelebb hajolva megcsókolom.

Az ágyban fekve éreztem Sehun jóleső simogatását, ujjai a karomat cirógatták. Ilyenkor béke és nyugalom volt a veszekedés helyett, kétségtelenül kellemesebb volt.
Az én leányzóm – közelebb húzott magához, nagy puszit nyomott a hajtövemre.
Mondd – kuncogtam.
Csak ki akartam mondani, hogy az enyém vagy.
Ez volt az a mondata, amitől a fellegekben éreztem magam. Szívemet melengette a szeretete, amit éppen ezekkel a szavakkal fejezett ki. Sírni tudtam volna a boldogságtól, de ehelyett csak szorosabban hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtottam, és hallgattam a szívverését.
Szeretlek – suttogtam.
Én is téged.
Örökké?
Nem, de amíg meg nem halok, addig biztosan.
Sose gondoltam volna, hogy egy bunkó seggfej ilyet tud mondani, ráadásul úgy, hogy árad belőle az őszinteség.
Ezt a szöveget melyik filmben hallottad? – cukkoltam.
Egy mozdulattal átfordul, ezzel maga alá teper, és egy pimasz mosollyal néz a szemeimbe.
Ne legyél szemtelen, mert megbánod – fenyegetett, de nem tudott ezzel megijeszteni.
Jajj, nagyon félek – mondtam, mint egy borzalmas színész.
Ajkaimra tapadt, szenvedélyes csókban forrtunk össze.
Felriadok, rossz érzéssel pillantok a mellettem fekvő óriásmanó alakjára. Sajnálom, hogy mellette Sehun jár a fejemben, de a gondolataimnak nem tudok parancsolni.
Hálás vagyok Chanyeolnak, hogy nem lökött el magától, és helyre tudtuk hozni a kapcsolatunkat. Közelebb húzódok hozzá, átölelem a derekát, és lehunyt szemekkel gondolok vissza arra, amikor újra összehozott minket a sors.
Útjaink elválása után hetekig nem láttam őt. Hiányzott a társasága, nem akartam, hogy eltűnjön az életemből, de ahhoz nem volt merszem, hogy a lakásán keressem vagy felhívjam, ezért csak vártam, hogy történjen valami. Miatta maradtam az élelmiszerboltban dolgozni, hátha felbukkan, és ez szerencsére így is történt. Nem is akartam hinni a szemeimnek, amikor egyik nap megláttam belépni az ajtón. Semmit nem változott, és legnagyobb meglepetésemre egy mosollyal üdvözölt. Eltűnt a sorok között, és hevesen dobogó szívvel, izgatottan vártam, hogy újra feltűnjön, s halljam a hangját. Nem voltam belé szerelmes, de a társaságára szörnyen vágytam. Percekkel később hozzám sétált, a szokásos élelmiszereket pakolta fel a szalagra.
Szia – mély hangja simogatta a dobhártyám.
Szia – mosolyogtam. – Hogy vagy?
Láthatóan meglepődött az érdeklődésemen, de az ő ajkai is felfelé görbültek.
Jól, köszönöm. És te? Jól megvagytok Sehunnal?
Ezúttal az én arcomra ült meglepettség, mert egyáltalán nem láttam rajta gyűlöletet vagy haragot.
Igen – egy pillanatra elhallgattam. – Hiányoztál – bukott ki belőlem –, féltem, hogy soha többé nem látlak…
Nagyokat pislogva nézett rám, majd ismét elmosolyodott.
Attól a naptól fogva újra beszélni kezdtünk, és meglepett, hogy mennyire beletörődött abba, hogy csak barátok lehetünk. Néha rossz megjegyzéseket tett Sehunra, de ezt teljesen meg tudtam érteni.
Fél évvel később jött el az a nap, amikor ismét szorosabb kapcsolatba kerültünk.
Könnyeimmel küszködve, szipogva vártam, hogy válaszoljon a hívásomra.
Szia, Hani – jókedvűen üdvözölt.
Be-beszélhetnénk? – sírástól elfojtott volt a hangom.
Mi a baj?!
S-Sehun…
Bántott?!
Nem, cs-csak én… én ezt nem bírom tovább…
Nyugodj meg, tíz perc, és ott vagyok érted.
Siess, kérlek.
Letettem magam mellé a telefont, a földön ülve még jobban felhúztam a térdeim, és befogtam a fülem, de tompán így is hallottam Sehun ordítozását, ami a nappaliból jött. Soha nem ütött meg, de nagyon ijesztő volt, amikor valami miatt ideges lett. Féltem tőle. Még egyszer se volt miattam ideges, sose beszélt arról, hogy mi bosszantotta fel, csak előttem töltötte ki a dühét, miután hazajött. Mindig elmondta, hogy hova megy, Jonginnal találkozik, tankol az autóba, de szinte mindig dühöngve jött vissza.
Talán öt perc se telt el, s már hallottam a csengőt.
Mit keresel itt? – Sehun ellenséges hangjából tudtam, hogy Chanyeol az.
Menj az utamból!
Benyitott a szobámba, komor tekintettel sietett hozzám, és felsegített a földről.
Itt vagyok, nem lesz semmi baj – súgta.
Kiléptünk a szobából, és a folyosón Sehun fogadott. Ha szemmel ölni lehetne, Chanyeollal már mindketten halottak lennénk.
Ó, már mindent értek – morogta – nem volt elég az én farkam?
Menj dokihoz! – lökte el Chanyeol az útból.
Átkarolt, sietős léptekkel vezetett ki a lakásból, majd hangosan csapta be utánunk az ajtót.
Jól van! – kihallatszott Sehun ordítása. – Vidd csak a ribancot! Kinek kell?!
Zokogva követtem a megmentőm, az egész lépcsőház tőlem visszhangzott. Kétségbe voltam esve, mert fogalmam se volt, hogy mi lesz ezek után.
Akkor láttam utoljára Sehunt, aki már nem ugyanaz az ember volt, akibe én beleszerettem. A dührohamai emléke csak erősíti bennem azt a tényt, hogy sokkal boldogabb vagyok az óriásmanóm mellett.

2014. augusztus 26., kedd

Folytatás

 Meglep, hogy az emberek mennyire naivak, és annyi elvárásuk van az élettől. Bugyuta álmokat és vágyakat kergetnek ahelyett, hogy élnék az életüket; hagyniuk kellene, hogy az ár sodorja őket, hiszen az előre megírt sorsukat úgyse tudják megváltoztatni. Csak azok maradnak jelen az életedben, akiknek kell, ezen egy földi halandó se tud változtatni. Ha meg kell tenned egy lépést, akkor meg fogod tenni, ha egy rossz döntést hozol, az is a sorsodhoz tartozik. Eddig nem hittem ebben, azt hittem, hogy mindenki úgy alakítja az életét ahogy szeretné, de a saját káromon kellett rájönnöm, hogy ez nem így van. Új utak helyett a régire terelődött vissza az életem, és úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Minden döntést „tökmindegy” alapon hozok, és kíváncsian várom a következményeket.

Végigsimítok Haru nyakát fedő arany szőrszálakon, majd lendületet veszek, és hátáról a földre érkezek.
– Jó kislány – mosolyogva húzom végig a tenyeremet, homlokától az orráig.
Meg se fogom a szárakat, szabadon is engedelmesen követ, be az istállóba. Megállok a helye előtt, kinyitom az ajtót, és megvárom amíg bemegy, majd én is belépek a szalmával borított boxba. Rutinos mozdulatokkal szabadítom meg a kantártól, amit a vállamra akasztok, majd a nehéz nyerget is könnyedén leveszem róla, és a helyükre viszem a felszereléseket. Egy félbevágott répával megyek vissza, majd felkínálom Harunak a nyalánkságot, amit habozás nélkül elfogad.
A ruhámat porolva lépek ki a tiszta, vidéki levegőre. Kezemmel árnyékolom a szemeim a tűző nap miatt, és a tanyához közeledő autót figyelem. Sietős léptekkel, szinte futva megyek a ház elé, ahol a jármű leparkolt, és a sofőr épphogy kiszáll, én egy szoros öleléssel üdvözlöm.
– Szia, virágszálam – egy csókot nyom az ajkaimra.